Gyakran kapok fejmosást vagy megrovó pillantásokat, amikor az emberekről az eredményeik alapján alkotok véleményt, pedig szerintem ez az egyetlen hasznos és igazolható előítélet. Elvégre joggal, logikusan feltételezhetem akár látatlanban is, hogy aki gazdasági vezető, az ért a pénzhez, érdekli a gazdaság és szorgalmas, nem? Egyszerű dedukció.
Mégis sokszor hallom válaszként, hogy miért, a gyári munkás nem szorgalmas? A takarítónő nem értelmes? A hajléktalan nem is ember? Meg kell értenünk mindenkit, nem tudhatjuk, milyen élet áll mögötte, béke, szeretet, stb.
Na nemár. Ez a felfogás, még ha néha véletlenül fedi is az igazságot, hihetetlenül káros.
Képzelj el egy gyermeket. Az agya friss és fogékony, egy humán startup - ha azt erősíted benne, hogy bármikor kihullhat a lába alól a talaj, bármikor szerencsétlen helyzetbe kerülhet, bármennyit tanul, dolgozik és küzd, mit fog gondolni?
Elveszti a motivációt. Azt fogja gondolni, hogy ha a nyomor szerencse dolga, akkor a siker is csak a szerencsén múlik - ergo minek tanuljon, ha úgyis csak a kvantumbizonytalanságon múlik a jövője, minek küzdjön, minek tartson ki. És ez rettenetes. A megértés, a szeretet és a megbocsátás zászlaja alatt generációk agyába véssük bele, hogy nem lehetnek urai a sorsuknak.
A balszerense nem az áldozaton múlik, de az igen, hogy feláll-e, ha padlóra kerül. Igen, van olyan, hogy valaki gyárba kényszerül dolgozni, de ha évtizedekig nem képes kijutni onnan, nem hibáztathat senkit, önmagán kívül. (Ugye, anyóspajtás?)
Nem érdekel, ki vagy, ki szült erre a világra, milyen a bőröd színe, mit hiszel vagy mit hordasz, mert én csak a tetteid alapján ítéllek meg. Ha pedig a tetteid alapjan egy senki vagy, nem hatsz meg, ha azt mondod, hogy nem ismerem a történetedet.
Tényleg nem ismerem. De nem is érdekel egy senki élete.
